(A szerk.:) Ez a tanulmány brit, új-zélandi és magyar választási eredmények elemzésével mutatja be, hogy az ellenzék közös indulása mellett (tehát egy lényegében kétpártrendszerű választáson) Magyarországon is pont olyan lehetetlenné válik az, hogy bármely párt kétharmados többséget szerezzen a parlamentben, mint ahogy a másik két országban az egyszerű többségi egyéni választókerületi rendszer mellett volt. Szerzőnk korábban annak az elektor.hu oldalnak volt a szerkesztője és szerzője, ami a Vox Populi blog legfontosabb előzménye és inspirációja volt. A jelen tanulmány „A választás fensége” c. (szerk. Szentpéteri Nagy Richárd, Budapest, L'Harmattan) kötet számára készült, ami várhatólag 2021 tavaszán jelenik meg, és örömmel közöljük itt a kötet beharangozójaként.
Szerző: Bánovics Attila
Már egy általános iskolás is tudja, hogy kormányváltás ma Magyarországon csak akkor lehetséges, ha az ellenzékre leadott szavazatok döntő hányadát egyetlen párt, vagy választási szövetség gyűjti be. Ám ha ez megvalósul, akkor a választási rendszer másképp működik majd. Jelenlegi tudásunk szerint a kormányváltást lehetővé tevő pártstruktúrában búcsút mondhatunk a parlamenti kétharmadnak, és ezzel annak, hogy a legfontosabb törvényeket bármely politikai erő a másik oldal egyetértése nélkül megváltoztassa. Esszémben ezt a gondolatot fejtem ki 45 országos választás eredményeit vizsgálva három országban. Az eredmény arra figyelmeztet, hogy hosszabb távon is csalóka lehet a rendszerváltásra törekvő ellenzék által időnként – pl. https://www.facebook.com/markizaypeter/photos/a.143841919656468/614754462565209/ –megfogalmazott remény, hogy megfelelő pártközi választási koordinációval, versengő választáson kétharmados parlamenti többséget szerezhet az ellenzék a Fidesszel szemben.
Kétféleképpen szerezhet egy párt, vagy választási szövetség önállóan kétharmados parlamenti többséget. Az egyik, hogy megkapja a szavazatok nagyjából kétharmadát. Talán nem lehetetlen, azonban demokratikusnak mondott országokban elvétve sem fordul elő, hogy egy párt önállóan begyűjtse a voksok 67 %-át. Magyarországon a hiper-szuper csúcs 52,73 %, a FIDESZ – KDNP érte el 2010-ben. A másik lehetőség a parlamenti kétharmadra az aránytalan választási eredmény, vagyis ha a pártok mandátumaránya jelentősen eltér szavazati arányuktól. A Fidesz ennek a jelenségnek köszönheti szinte totális hatalmát 2010 óta. A 2014-es választáson például alig 45 %-nyi szavazattal kapott 67 %-nyi képviselői helyet a parlamentben.
Utóbbi lehetőség elméletileg a jövőben is rendelkezésre áll, hiszen a magyar választási rendszer aránytalan, így az eredmény is mindig az lesz, már csak az a kérdés, hogy mennyire? Ekkor válik fontossá az a tény, hogy az eddig külön szerencsét próbáló, és látványosan elbukó ellenzéki pártok helyett a jövőben arra számíthatunk, hogy valamilyen formában egységesen vágnak neki a kormányváltásnak. Vajon ha két nagy politikai tömb áll egymással szemben, akkor is olyan aránytalan eredményeket látunk majd, mint eddig? Akkor is lehetséges lesz 50 % körüli szavazati aránnyal megkapni a mandátumok 67 %-át?
Hogy választ kapjunk a kérdésre, összehasonlítom a magyar választási eredmények aránytalansági mutatóját az Egyesült Királyság és Új-Zéland adataival. Ebben a két országban az adott időszakban az úgynevezett First-Past-The-Post (FPTP) szisztémát használták (Új-Zélandon csak 1993-ig, azután áttértek az arányos választási rendszerre egy népszavazási döntés után). Az FPTP választási rendszerben csak egyéni körzetek vannak, az a jelölt, aki több voksot szerez, mint bármely ellenfele, megkapja a mandátumot. Ehhez elég lehet 40 % szavazat is. Vagyis elméletben egy párt 40 % vokssal megnyerhetné akár az összes képviselői helyet. Egyéni körzetek ugyanezekkel a szabályokkal Magyarországon is vannak, csakhogy nálunk a parlamenti képviselőknek csak nagyjából a felét választják meg ilyen módon, a másik fele listáról kapja mandátumát.
Adataim forrása az ismert választáskutató Michael Gallagher gyűjtése[1], aki megalkotta a szavazatok és mandátumok megoszlása közötti aránytalanságnak a választási rendszerek kutatásában talán legtöbbet használt mérőeszközét.[2] Az index értéke az egyes pártok szavazat- és mandátumaránya közti négyzetes eltérések összegéből indul ki, és azok felének a négyzetgyökével ragadja meg az aránytalanságnak az egész választásra jellemző mértékét. Ez abban különbözik pl. az abszolút eltérések összegének a felét vizsgáló Loosemore-Hanby indextől, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonít a politikai rendszerben nagy szerepet játszó pártokat érintő aránytalanságoknak, mint annak, ha esetleg sok parlamenten kívüli törpepártot sújt számszakilag esetleg hasonlónak nagyságrendű alulreprezentáltság.[3]
Logikus, ha azt várjuk, hogy a magyar választási eredmények kevésbé lesznek aránytalanok, mint az új-zélandiak és a britek, hiszen a magyar választási rendszer tartalmaz listát is. Pontosan erre hivatkoznak azok, akik azt mondják, hogy egy tisztán egyéni körzetes, brit típusú választási rendszerben a Fidesz-KDNP még nagyobb mandátumtöbbséget szerezhetett volna az elmúlt évtized választásain. Hát, nem ezt támasztják alá a brit és új-zélandi tények.
A három ország közül éppen Magyarországon a legaránytalanabbak a választási eredmények. 1990 óta átlagos értékük 12,25. (Minél nagyobb ez a szám, annál jobban eltér a pártok mandátumaránya a szavazati arányuktól, vagyis annál aránytalanabb az eredmény.) Új-Zélandon ugyanez az érték csak 11,1 volt az aránytalan választási rendszer idején, de még az Egyesült Királyságban is alacsonyabb, mint a magyar, ott 11,6.
Óvatosnak kell lennünk, ha következtetéseket akarunk levonni, hiszen Magyarország esetében az átlagot mindössze 8 eredményből számoltuk, amiből ráadásul az utolsó kettő – tehát már az új, 2011 utáni rendszerben megtartott – választás mutatója alaposan ront az értéken. Ugyanakkor Új-Zéland esetében 17, míg az Egyesült Királyságnál 20 választás eredményéből dolgoztunk, így feltételezhetjük, hogy ha az FPTP rendszer valóban „aránytalanabb” lenne, mint a magyar, akkor ezt látnunk kellene az eredményekben. De nem ezt látjuk.
Ha részletesebben is megvizsgáljuk a három ország választási eredményeit, észrevehetünk még egy különbséget. Úgy tűnik, hogy Új-Zélandon és az Egyesült Királyságban rendszerint két párt gyűjtötte be a voksok (és a mandátumok) jelentős részét, míg Magyarországon ennél jobban megoszlanak a szavazatok. Ezért abból a szempontból is összehasonlítjuk az adatokat, hogy hol, mennyire van kétpárt-rendszer, hátha ez megmagyarázza, miért ott a legaránytalanabbak az eredmények, ahol a legkevésbé kellene annak lenniük.
A kétpárt-rendszert nem lehet úgy definiálni, hogy vagy van, vagy nincs. Ugyanis nem jelentheti azt, hogy csak két párt indul a választáson és kap szavazatot illetve mandátumot, mivel ilyen jelenséget sehol nem figyelhetünk meg. Ezért készítettem egy skálát, amelyik a pontos szavazatarányokon és a győztes fölényének számszerű mértékén alapul. Alighanem mindenki egyetért azzal, hogy a számszerűsítésben ezt a két tényezőt szükséges és elégséges is figyelembe venni (olyan „puhább” mutatókat, mint hogy egységes-e egy párt, nehéz összehasonlítható módon számszerűsíteni). A két számot a lehető legegyszerűbben összegzem, hogy mindenki könnyen tudja értelmezni az eredményt. Abból indulok ki, hogy minél nagyobb az adott választáson két legsikeresebb párt együttes voksaránya, és minél kisebb köztük a szavazati arányok különbsége, annál inkább kétpárt-rendszer van. Ha tehát „A” párt 48 %, míg „B” párt 44 % voksot szerez, akkor együttesen 92 %-ot kaptak, a kettejük közti különbség pedig 4 százalékpont. Előbbi számból kivonjuk utóbbit, és megkapjuk az adott választás kétpárt-rendszer mutatóját, amely ez esetben 88 (a kétpárt-rendszer mutató számítási módjára a későbbiekben visszatérünk). Ha „A” párt 45 %-ot kapott volna, „B” pedig 35 %-ot, akkor a végső érték 70 lenne. Előbbi jobban kétpárt-rendszer, mint az utóbbi.
A három ország közül Új-Zélandon volt a leginkább kétpárt-rendszer, és mint láttuk, ott a legkevésbé aránytalanok a választási eredmények. Magyarországon van a legkevésbé kétpárt-rendszer, és itt a legaránytalanabbak az eredmények. Az Egyesült Királyság mindkét tekintetben köztes értéket mutat.
Ez lehetne véletlen, azonban a választási eredmények egyenkénti elemzése megerősíti a fenti összefüggést. Magyarországon a 2002-es és a 2006-os választáson volt a leginkább kétpárt-rendszer. Mit gondolnak az eddig megtartott nyolc választásból, melyiken született a két legkevésbé aránytalan eredmény? Jól tippeltek, a 2002-esen és a 2006-oson. Új-Zélandon 1946-ban volt a leginkább kétpártrendszer, és 1993-ban a legkevésbé. Előbbi produkálta a legkevésbé aránytalan eredményt, utóbbi a leginkább aránytalant. Az adatok részletes elemzése folyamatosan ugyanarra az összefüggésre utal. Úgy tűnik, hogy az aránytalan választási rendszereknek, amilyen a magyar, a brit, és az adott időszakban az új-zélandi, van egy közös tulajdonságuk:
Minél inkább kétpárt-rendszerrel van dolgunk, annál kevésbé aránytalan választási eredményeket látunk egy aránytalan választási rendszerben.
Nem véletlenül fogalmazok ilyen óvatosan. Az egyes eredmények ugyanis nem minden esetben követik tökéletesen ezt az összefüggést. Így érdemes pontosítanunk a fenti megállapítást azzal, hogy minél inkább kétpárt-rendszer, nemcsak annál kevésbé aránytalanok, hanem annál stabilabban kevésbé aránytalanok az eredmények. Ez azért fontos, mert ahol a kétpárt-rendszer mutató magas (legalább 86), ott soha nem látunk kiugróan aránytalan eredményeket. Érdemes az előbbi mondatot még egyszer elolvasni, mert alapkérdésünk szempontjából, nevezetesen, hogy a magyar ellenzék egységes választási fellépése esetén lesz–e bármely oldalnak két-harmados mandátumtöbbsége, nagyon fontos.
Magas kétpárt-rendszer mutató esetén soha nem látunk kiugróan aránytalan eredményeket.
A három országban összesen 45 választási eredményt vizsgáltam meg, ezekből nagyjából 14-re igaz, hogy a kétpárt-rendszer mutatója magas (legalább 86), de egy sem akad közöttük, amely kiugróan aránytalan eredményt hozott volna. A 14 választás átlagos aránytalansági indexe mindössze 6,85 (emlékeztetőül a nyolc eddigi magyar választás átlagos értéke 12,25), és csak kétszer fordul elő, hogy az érték meghaladja a 9-et, a legmagasabb aránytalansági mutató pedig 11,57, ami megfelel az Egyesült Királyságban vizsgált húsz eredmény átlagának.
És most a lényeg: Vajon a vizsgált 45 választáson hányszor fordult elő, hogy egy párt, vagy választási szövetség egyedül kétharmados parlamenti többséghez jutott? A válasz: négyszer. Mi magyarok pontosan tudjuk, hogy ebből három nálunk esett meg. A negyedik pedig Új-Zélandon 1990-ben. Az általunk vizsgált új-zélandi választások közül annak az eredménye volt a második legaránytalanabb (17,24), és annak a kétpárt-rendszer mutatója volt a második legkisebb (70,2).
A magyarországi parlamenti kétharmadok esetében a kétpárt-rendszer mutató így alakul: 2010-ben 38,06, 2014-ben 52,42, 2018-ban pedig 37,62.
Mind a négy választási eredmény, amely két-harmados parlamenti mandátumarányt hozott olyan alacsony kétpárt-rendszer mutatóval rendelkezik, hogy azt aligha nevezhetjük egyáltalán kétpárt-rendszernek.
Magyarországon a Fidesz voksaránya 2002 óta folyamatosan 40 % fölött van, annak tehát, aki le akarja győzni, szintén muszáj lesz jelentősen ezen szint fölött teljesítenie. Ami azt jelenti, hogy bármikor is bukik meg a jelenlegi kormány, azon a választáson magas lesz a kétpárt-rendszer mutató. Az általunk vizsgált 45 választásnál (amely a három országban összesen 147 év alatt jött össze!) ilyen esetben egyszer sem fordult elő kiugróan aránytalan eredmény.
Az elején felvázoltuk, miként lehet elérni két-harmados parlamenti mandátumarányt. Az egyik módszer, hogy meg kell szerezni a szavazatok nagyjából 67 %-át. A vizsgált 45 választásnál azonban még olyat sem látunk, amely megközelítené akár a 60 %-ot, az abszolút rekord 54 %-os voksarány (Új-Zéland, 1951-es választás). A másik lehetőség egy kiugróan aránytalan eredmény, amely viszont erőteljes kétpárt-rendszer esetén nem létezik. Most már csak az a kérdés, hogy miért nem?
Szavazati arányok
Koncentráljunk először a választáson legtöbb szavazatot szerző két pártra. Tegyük fel, hogy egyikük, Körtepárt voksaránya 46 %, míg Almapárté 42 %. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy minden jelöltjük, minden körzetben éppen ilyen eredményt ér el, lesznek, akik jobban, és lesznek, akik rosszabbul szerepelnek. Innentől egyszerű a dolgunk, hiszen csak négyféle körzet fordulhat elő.
1-es típusú körzet: Körtepárt jelöltje jobban, Almapárté rosszabbul szerepel pártja országos eredményénél. Az ilyen típusú körzeteket 100 %-ban* Körtepárt nyeri, hiszen neki eleve jobb az országos eredménye. (* Ismétlem, egyelőre csak erre a két pártra koncentrálunk.)
2-es típusú körzet: Mindkét jelölt jobban szerepel pártja országos eredményénél. Körtepártnak jobb esélye van mandátumot szerezni, hiszen jobb az országos eredménye, bár az esély már nem 100 %.
3-as típusú körzet: Mindkét jelölt rosszabbul szerepel pártja országos eredményénél. Körtepártnak ismét jobb esélye van mandátumot szerezni, ugyanazon okból, mint a 2-es típusú körzeteknél.
4-es típusú körzet: Almapárt jelöltje jobban, Körtepárté rosszabbul szerepel saját pártja országos eredményénél. Itt a legkiegyenlítettebbek az esélyek a két párt között a mandátumszerzésre.
A körzetek négy típusából, és az ott elérhető eredményekből következik az összefüggés a kétpárt-rendszer mutató értékének alakulása és a választási eredmény aránytalanságának mértéke között.
Minél nagyobb voksarányt ér el együttesen a két domináns párt, annál kevesebb szavazat jut a kisebb pártoknak, így utóbbiak eredménye annál kevésbé járul hozzá az adott választás aránytalanságához.
Hogy megértsük az összefüggést az aránytalansággal ismernünk kell az ilyen típusú választási rendszereknek azt a sajátosságát, hogy elméletileg bármilyen voksaránnyal megszerezhető egy mandátum, ugyanakkor 50 % alatt bármilyen voksaránnyal el is lehet bukni a képviselői helyet. Egy olyan párt, amely országosan a szavazatok 0-10 %-át gyűjti be, nagy valószínűséggel 0 %-os, vagy ahhoz közeli mandátumarányt ér el. Ennek oka, hogy a mandátumszerzéshez egy adott körzetben a jelöltjének nagyon-nagyon sokkal jobban kell szerepelnie, mint pártja országos eredménye, ugyanakkor a két domináns párt közül legalább az egyik jelöltjének sokkal rosszabbul kell teljesítenie saját pártja országos eredményénél. Vagyis több, egyenként is valószínűtlen feltétel egyidejű teljesülése szükséges ahhoz, hogy ebben a struktúrában egy országosan alacsonyabb voksaránnyal rendelkező párt akár csak egyetlen képviselői helyet megkapjon.
Ezzel az elméleti okoskodással tökéletes összhangban vannak az adatok, amelyek mindhárom általunk vizsgált országban azt mutatják, hogy az alacsony szavazati arányt elérő pártok (egyéniben elért) mandátumaránya vagy nulla, vagy ahhoz közeli érték.
Innen már csak némi általános iskolai matekra van szükségünk, hogy összerakjuk a képet.
Ha Körte- és Almapárt a voksok 99 % szerezné meg, akkor összesen csak 1 %-nyi szavazat jutna azoknak a pártoknak, amelyek várhatóan 0 % mandátumot szereznek. Az 1 és a 0 közötti kis különbség alig mérhető aránytalanságot okoz az eredményben. A fenti példában a két domináns párt együttesen 88 %-ot szerzett, a maradék 12 %-nyi szavazatra jutó 0 % körüli mandátum még mindig nem nagy, de már észrevehető mértékben járul hozzá az eredmény aránytalanságához. Ha Körte- és Almapárt összesen 75 %-ot szerezne, akkor a maradék 25 %-nyi voksra jutó 0 % körüli mandátum már jelentősebb aránytalanságot okozna, és így tovább.
Van még egy következménye a két nagy párt által begyűjtött szavazatmennyiség alakulásának. Ahogy ez az érték csökken, úgy válik egyre valószínűbbé, hogy bizonyos körzetekben egy harmadik, negyedik, ötödik, stb. párt is elcsíp egy mandátumot. A kérdés már csak az, hogy kitől „veszi el” ezt a helyet. Ha olyan körzetben nyer, ahol Körte- és Almapárt versengésében inkább utóbbinak állt a zászló, akkor a kis párt győzelme még aránytalanabbá teheti az eredményt. Ha azonban olyanban, ahol inkább Körtepárt nyert volna, akkor kevésbé növeli az aránytalanságot. Pontosan ezt látjuk az adatokban: ahogy csökken a két párt által együttesen megszerzett voksarány (értsd: egyre kevésbé van kétpárt-rendszer), úgy lesznek az eredmények egyre instabilabban aránytalanabbak. Ezen azt értjük, hogy a kétpárt-rendszer mutató adott arányú csökkenése olykor ennek mértékénél erőteljesebb, olykor gyengébb növekedést (még akár negatív növekedést is) okoz az aránytalanságban. És fordítva, ilyen esetben a kétpárt-rendszer mutató növekedése jelenthet kevésbé, vagy jobban aránytalanabb eredményt. A fluktuáció iránya tehát attól függ, hogy a kisebb pártok jelöltjei melyik nagy párttól „vesznek el” több mandátumot.
Ezzel szemben magas kétpárt-rendszer mutató esetén stabilan egyre kevésbé aránytalan eredményeket látunk. Egy bizonyos szint után ugyanis a két domináns párt már olyan sok szavazatot gyűjt be együttesen, hogy csaknem nullára csökken annak az esélye, hogy egy harmadik párt mandátumot szerezzen. Ilyen esetben az aránytalanság mértéke szinte teljes egészében a két nagy párt eredményéből következik, és stabilan mérsékelt lesz, illetve a kétpárt-rendszer mutató további növekedésével stabilan csökken.
Tennem kell még egy kiegészítő megjegyzést, ugyanis egyes helyi hatások befolyásolhatják a fenti modellt. Ha egy (vagy több) párt támogatottsága egy földrajzi értelemben jól meghatározható területen lényegesen magasabb, mint másutt, akkor ott értelemszerűen jelentősen magasabb szavazatarányt érhet el, mint országos eredménye. Ezzel megnő az esélye annak, hogy az adott területen lévő körzetekben mandátumot szerez. (Mindez természetesen fordítva is igaz lehet olyan nagyobb pártoknál, amelyeknek támogatottsága lényegesen alacsonyabb egy adott földrajzi területen.) Ezeknek a pártoknak a szereplése csökkentheti a teljes választási eredmény aránytalanságát, de csak akkor, ha a kétpárt-rendszer mutató alacsony. Ez ugyanis szükséges ahhoz, hogy legyen annyi „maradék szavazat” (olyan voks, amelyet nem a két domináns párt gyűjtött be), amelyből az adott földrajzi területen jelentősen jobb eredményt érhetnek el. Ugyanakkor, ha magas a kétpárt-rendszer mutató, akkor ezek a helyi hatások is csak alig észrevehető mértékben változtatnak az eredmény aránytalanságán, ha egyáltalán változtatnak rajta, hiszen ez esetben a kisebb pártoknak nincs honnan növelniük a voksarányukat. Ez ugyancsak összhangban áll azzal, amit az adatokban látunk: alacsony kétpárt-rendszer mutatónál egyre aránytalanabbak, és egyre instabilabban aránytalanabbak az eredmények, míg magas kétpárt-rendszer mutatónál nemcsak csökken az aránytalanság mértéke, hanem stabilan mérsékelt, illetve alacsony lesz.
Szavazatkülönbség
Az eddigiekben megvizsgáltam, hogyan hat az eredmény aránytalanságára a két domináns párt által együttesen begyűjtött szavazatmennyiség alakulása, a következőkben pedig azt nézem meg, milyen szerepet játszik ugyanebben a történetben a két nagy párt közötti szavazatkülönbség mértéke.
Almapártnak csak a 2-es, 3-as és 4-es típusú körzetekben van esélye mandátumot szerezni. Az esély mértékét elsősorban az befolyásolja, hogy mennyivel marad el országos eredménye Körtepártétól. Ha csupán néhány tized százalékponttal, akkor a 4-es típusú körzeteket csaknem 100 %-os valószínűséggel nyeri, és közel 50 %-os eséllyel indul a 2-es és 3-as típusú kerületekben is. Ahogy növekszik a különbség a két párt országos eredménye között, úgy csökken Almapárt esélye a mandátumszerzésre azokban a körzetekben, ahol egyáltalán van erre esélye. És fordítva, ahogy csökken a különbség, úgy nő Almapárt esélye a mandátumszerzésre.
Ugyanakkor bármilyen kicsi közöttük a szavazatkülönbség, Körtepárt mindig nagyobb valószínűséggel nyer több körzetet, mint Almapárt. Hogy mennyivel nagyobb valószínűséggel, és ebből adódóan mennyivel többet, az attól függ mekkora a különbség közöttük a voksokban. Ez azért fontos, mert ha a fenti példában Körtepárt 46 % szavazattal nyerne 60 % mandátumot, míg Almapárt 42 % vokssal, 40 %-nyit, akkor az eredmény aránytalanabb lenne, mintha Körtepárt csak 58, míg Almapárt 42 százalék mandátumot kapna. Márpedig minél kisebb köztük a szavazatkülönbség, annál valószínűbb, hogy Körtepártnak kevesebb, míg Almapártnak több mandátuma lesz, ezzel mindkettejük mandátumaránya közelebb kerül a szavazati arányukhoz, következésképpen az eredmény kevésbé lesz aránytalan.
Ez magyarázza az összefüggést a két domináns párt közötti szavazatarány különbségének mértéke, és a választási eredmény aránytalanságának mértéke között. Ha az első érték kisebb, akkor a második is kisebb lesz.
A körzetek eloszlása
A következő kérdés, hogy hány darab van a különböző típusú körzetekből, illetve, hogy az egyes kerületekben milyen mértékben tér el Körte- és Almapárt jelöltjeinek eredménye pártjuk országos értékétől? Ennek alakulása korántsem csupán a véletlenen múlik, erőteljesen függ a kétpárt-rendszer mutatóban szereplő számoktól. Az egyes jelöltek szavazati aránya ugyanis minden körzetben eltér pártjuk országos eredményétől, vagy magasabb, vagy alacsonyabb annál. Amennyiben adottnak vesszük egy párt országos eredményét, akkor ez azt jelenti, hogy ha előnyt szerez az egyik típusú körzetben, akkor hátrányba kell kerülnie egy másik típusúban. Magyarul a párt országos eredményénél jobb eredményekre pontosan ugyanilyen mértékben jutnak rosszabb eredmények.
A két egymással ellentétes jelenség a mértékétől függően egyenlíti ki a domináns pártok között keletkező aránytalanság mértékét. Hogy az egyik pártnak egy adott körzetben megszerzett előnyét milyen mértékben semlegesíti egy másikban elszenvedett hátránya, az attól függ, hogyan alakul a kétpárt-rendszer mutató, vagyis mennyi vokson osztozik a két párt, illetve mekkora közöttük a szavazatkülönbség.
Például a Körtepárt által az 1-es típusú körzetekben megszerzett előnyt kétféleképpen lehet kiegyenlíteni. Vagy a 4-es típusú körzetek megfelelő számával, vagy azzal, hogy a 2-es típusú körzetekben Almapárt jelöltjei nagyobb mértékben szerepelnek jobban pártjuk országos eredményénél, mint Körtepárt jelöltjei a sajátjuknál; vagy azzal, hogy a 3-as típusú körzetekben Almapárt jelöltjei kisebb mértékben teljesítenek rosszabbul pártjuk országos értékénél, mint Körtepárt indulói a sajátjuknál.
Ahogy tehát nő az 1-es típusú körzetek mennyisége, növekszik a 4-es típusúaké is, és/vagy nő Almapárt esélye a mandátumszerzésre a 2-es és 3-as típusú körzetekben.
Illetve, amennyivel az egyik párt jelöltjei jobban szerepelnek pártjuk országos eredményénél az adott körzettípusokban, annyival kell rosszabbul szerepelniük más jelöltjeiknek a többi típusú körzetekben.
Minél kisebb a szavazatkülönbség a két domináns párt között, annál valószínűbb, hogy jelöltjeiknek pártjuk országos eredményétől eltérő szereplése kioltja egymást, így a kiegyenlítés mértéke annál nagyobb hatással lesz a mandátumok elosztására.
Ez más megfogalmazással, de ugyanaz a kijelentés, mint hogy minél magasabb a kétpárt-rendszer mutató, annál kevésbé aránytalan eredményeket látunk. Minél kisebb ugyanis a szavazatkülönbség Körte- és Almapárt között, utóbbinak annál nagyobb, előbbinek annál kisebb esélye lesz a mandátumszerzésre. Vagyis Almapárt a voksarányához képest annál jobban, míg Körtepárt saját szavazati arányához képest annál kevésbé jól fog szerepelni, így kettejük viszonyában csökken az eredmény aránytalansága. Az általunk vizsgált választási eredményeknél pontosan ezt látjuk.
Információ
Tegyük fel, hogy ön Almapárt kampányfőnöke. Vajon hogyan használná fel a rendelkezésre álló erőforrásokat, pénzt, aktivistákat? Elosztaná arányosan a különböző típusú körzetek között? Aligha, ugyanis ez esetben valaki bizonyára megkérdezné, hogy minek költ pénzt az 1-es típusú körzetekre, ahol pártja esélye a mandátumszerzésre nulla?
Akkor jár el hatékonyan, ha az esélytelen körzetekben spórol az erőforrásaival, hogy több jusson oda, ahol valószínűbb a mandátumszerzés. Ez azért is érdekes, mert a körzetek egy részében a két domináns párt jelöltjei nagyon eltérő eséllyel indulnak, és ha ehhez hozzáadódik egy ellentétes irányú kampánystratégia (az egyik spórol a körzeten, a másik extra ráfordítással kampányol), akkor az egyik győzelmének, illetve a másik vereségének valószínűsége tovább erősödik a kampány hatására.
Minél több információval rendelkezik a körzetekről előzetesen egy párt, és erre alapozva minél racionálisabb kampánystratégiát alkalmaz, annál jobb mandátumarányt érhet el a szavazati arányához képest.
De vajon honnan tudjuk, hogy melyik típusba tartozik egy körzet? A válasz elsőre egyszerűnek tűnik: a választás eredményéből. Ugyanakkor közvélemény-kutatással már előzetesen is felmérhetjük a körzeteket. Az így kapott információ pontosságának vannak korlátai, de a pontatlan információ jobb, mint a semmilyen információ.
A közvélemény-kutatás azonban drága, és minél több, illetve pontosabb információt akarunk, annál drágább. Ha egy pártnak nincs elegendő pénze, akkor is lehetősége van arra, hogy a korábbi választási eredmények alapján próbálja előzetesen besorolni a körzeteket a négy típus valamelyikébe. Az így kapott információ nemcsak pontatlanabb, de finoman szólva is jóval kevésbé naprakész, mint a közvélemény-kutatással szerzett, de ugye az ilyen információ is jobb, mint a teljes tudatlanság.
Nem tudjuk kiszámolni, hogy az információs harc pontosan hogyan hat a választás eredményére. Így csupán feltételezzük, hogy minél erőteljesebb a kétpárt-rendszer, és minél hosszabb ideje dominál ugyanaz a két párt, annál valószínűbb, hogy mindkettőnek rendelkezésére áll az az erőforrás és tudásbázis, amely lehetővé teszi, hogy nagyjából hasonló mennyiségű és minőségű információval rendelkezzen, mint legfőbb ellenfele. Ebből következően annál kisebb szerepet játszik majd az eredmény alakulásában az információs harc.
Ezt a jelenséget legfeljebb közvetett úton tudjuk mérni, például azzal, ha megnézzük, hogy melyik párt mennyit költött kampányra, de a magyarországi helyzet miatt fontos volt megemlíteni. Van ugyanis két tényező, amely a fenti modellhez képest befolyásolhatja az eredményt aránytalan választási rendszerben. Az egyik, ha a körzethatárokat úgy alakították, hogy az az egyik pártnak (politikai oldalnak) kedvez, míg a másiknak hátrányos. Ebben az esetben is csak a fenti négy típusú körzet fordul elő, azonban egyrészt eltolódik egymáshoz képesti arányuk, másrészt az egyes jelöltek szavazati aránya a tisztességesen meghúzott határokhoz képest másként tér majd el pártjuk országos eredményétől.
A másik tényező, amely befolyásolhatja az eredményt, ha az egyik párt lényegesen nagyobb erőforrásokkal rendelkezik, mint ellenfele. Abban az esetben, ha ez az aktivisták számában mutatkozik meg, ezt a jelenséget csupán a két párt közti minőségi különbségnek tekinthetjük. Azonban, ha a rendelkezésre álló pénz mennyiségében van lényeges különbség, akkor a demokrácia sérül, méghozzá súlyosan.
Magyarországon vannak adataink, amelyek azt sugallják, hogy a körzethatárokat a kormánypárt számára kedvező módon húzták meg, és arra is, hogy a Fidesz jelentősen több pénzt költ kampányra, mint politikai ellenfelei. Ebből következően amennyiben Magyarországon megerősödik a kétpárt-rendszer, akkor arra számíthatunk, hogy a Fidesz választási győzelme esetén a vártnál aránytalanabb, egy ellenzéki erő győzelme esetén pedig a vártnál kevésbé aránytalan eredmény születik. Utóbbi esetben olyannyira, hogy az aránytalanság a két legerősebb párt egymás közti viszonyában lehet akár negatív is. Ez azt jelenti, hogy a vesztes párt a voksai arányához viszonyítva magasabb mandátumarányt ér el, mint a győztes párt a saját voksai arányához képest.
(Az általam vizsgált 45 választás során ez többször is előfordult. A leglátványosabb negatív aránytalanságot hozó eredmények Új-Zélandon születtek 1978-ban és 1981-ben. Mindkét választást a Labour Party nyerte a szavazatszámok tekintetében, mégis legfőbb ellenfele, a National Party nemcsak több mandátumhoz jutott, de megkapta a képviselői helyek többségét. Tehát nem az a párt került hatalomra, amely megnyerte a választást, hanem az, amelyik elvesztette! Ez a két eredmény feltehetően hozzájárult ahhoz, hogy egy évtizeddel később Új-Zélandon népszavazáson dönthettek a választók arról, milyen választási rendszert szeretnének. Az 55 %-os részvétellel megtartott referendumon a szavazók 70 %-a az arányos választási rendszerre voksolt. 1996 óta Új-Zélandon ilyen szisztéma szerint tartják a választásokat.)
Ellenőrzés
Ahhoz, hogy teszteljük az állítást, amely szerint egyéni körzeteket tartalmazó aránytalan választási rendszerben minél inkább kétpárt-rendszer van, annál kevésbé aránytalan, és annál stabilabban kevésbé aránytalan eredményeket látunk, figyelembe kell vennünk két hiányosságot.
A kétpárt-rendszer mutatót úgy számítjuk ki, hogy a két legtöbb voksot szerző párt szavazati arányainak összegéből kivonjuk a két párt közötti voksarány különbségét. Az irány biztosan jó, hiszen az első számnak minél nagyobbnak, a másodiknak minél kisebbnek kell lennie ahhoz, hogy egyre dominánsabb legyen az adott választáson a két legerősebb párt. Ugyanakkor a két szám közötti viszony aligha olyan egyszerű, hogy egy sima kivonással meg lehessen úszni a számolást. A probléma az, hogy nem értjük pontosan miként hat egymásra a két érték, így ennél precízebben nem tudjuk kiszámolni a kétpárt-rendszer mutatót. A megoldás további kutatást igényel.
Az aránytalansági érték kiszámítására ugyanez vonatkozik. Nem biztos, hogy az indexálási módszer, amelyet felhasználtam, pontosan határozza meg egy választási eredmény aránytalanságának mértékét.
A magyar választási rendszer esetében további nehézséget okozhat annak eldöntése, hogy mely pártokat tekintjük a legerősebbeknek. A jelölteknek más pártok jelöltjei javára történő visszalépéseivel még lehet számolni, azonban az úgynevezett taktikai szavazás hatásának pontos felmérésére esély sincs.
A mérési nehézségek azonban nem jelenthetnek kifogást az állítás ellenőrzésére. A 2022-es magyarországi választás eredményére így a következő előrejelzést tesszük:
Amennyiben a kétpárt-rendszer mutató 86, vagy annál nagyobb lesz, akkor az eredmény a Gallagher-index szerint kevésbé lesz aránytalan, mint a 2014-es és a 2018-as választáson.
Az előrejelzés természetesen vonatkozik bármely más, a jelenlegi választási rendszerben Magyarországon megtartott választásra is.
Tekintve, hogy a legutóbbi választásokon rendkívül alacsony volt a kétpárt-rendszer mutató, annak kisebb mértékű növekedése, vagy csökkenése esetén bármilyen aránytalansági index összhangban állna a következtetéseinkkel, így értelmetlen lett volna ilyen előrejelzéssel tesztelni az elméletünket. Azért éppen 86-nál húztam meg a kétpárt-rendszer mutató határát, mert a vizsgált adatokban ennél nagyobb érték esetén stabilan egyre kevésbé aránytalan eredményeket látunk. A konkrét érték lehetővé teszi az elmélet cáfolatát, vagy igazolását. Ugyanakkor a 86-os mutató bizonyos szempontból mégis tetszőleges. Ha a 2022-es választás értéke csak 85, vagy csupán 80 lenne, ugyanakkor az eredmény aránytalanabb lesz, mint a ’18-as és a ’14-es választásokon, akkor az, bár nem állna ellentétben az előrejelzésemmel, mégis erősen arra utalna, hogy nem értettük meg jól az összefüggést a kétpárt-rendszer mutató és az eredmény aránytalanságának mértéke között. Így akkor is van lehetőségünk az elmélet ellenőrzésére, ha a kétpárt-rendszer mutató kisebb lesz, mint 86.
Tekintve azonban, hogy az ellenzéki pártok várhatóan valamilyen formában együttműködnek majd a következő országgyűlési választáson, meglepő lenne, ha a kétpárt-rendszer nem erősödne meg jelentős mértékben a legutóbbi három választáshoz képest, így jó esély lesz arra, hogy megállapításainkat kísérleti úton ellenőrizzük.
A kétharmad
Az adatokban és az azokat magyarázó elméletben semmi nem utal arra, hogy akár egy erőteljes kétpárt-rendszer esetén valamely politikai erő önálló parlamenti két-harmados mandátumaránya lehetetlen lenne. Ugyanakkor minden arra utal, hogy ennek valószínűsége rendkívül kicsi. Három ország 45 választási eredményében egyszer sem láttunk példát arra, hogy magas kétpárt-rendszer mutatónál egy politikai erő önállóan ilyen mandátumarányra tegyen szert. A fentiekben megmagyaráztam, mi ennek az oka. Úgy tűnik, hogy azoknak a magyar politikusoknak, akik a 2/3-os törvények megváltoztatásán törik a fejüket, meg kell barátkozniuk azzal a gondolattal, hogy a jövőben ez csak a két, egymással szemben álló politikai oldal egyetértésével lesz lehetséges.
[1] Gallagher, Michael. 2018. "Election Indices." URL: https://www.tcd.ie/Political_Science/people/michael_gallagher/ElSystems/
[2] Gallagher, Michael. 1991. "Proportionality, Disproportionality and Electoral Systems." Electoral Studies 10 (1): 33-51.
[3] Ld. Nagy Levente. 2015. „Arányossági számítások Kanada választási rendszerében.” Politikatudományi Szemle XXIV/1. 135–158.