Szerző: Bánovics Attila és Tóka Gábor
Magyarországon sokan készpénznek veszik, hogy mindig a választás győztese kerül hatalomra. Tévednek. A rendszerváltás óta kétszer is előfordult, hogy nem a legtöbb szavazatot szerző párt kapta a legtöbb mandátumot. 1998-ban az MSZP szerezte a legtöbb szavazatot, mégis a Fidesznek lett több képviselője a parlamentben. Úgy emlékszünk, hogy ennek oka a kisgazda jelöltek visszalépése volt, azonban ez nem elegendő magyarázat. Ugyanis a második fordulóban is az MSZP szerezte a legtöbb voksot, mégis a Fidesz jutott több mandátumhoz.
2002-ben is a szocialisták kapták a legtöbb szavazatot, és megint a Fidesznek lett a legtöbb képviselője, koalíciós partnere viszont nem akadt, így az MSZP-SZDSZ került hatalomra.
Talán mert mindkét alkalommal koalíciós kormányt kellett alakítani, a két furcsa választás nem hagyott mély nyomot bennünk. Sőt, ha nem törődnénk azzal, hogy csak az kaphasson mandátumtöbbséget, aki a szavazatok abszolút többségét is megkapta, még azt is mondhatnánk, hogy helyes eredmény született. Hiszen mindkét alkalommal a két lehetséges kormánykoalíció közül az alakított kormányt, amelyikre összességében véve több szavazat esett.
Akkor viszont sokkal hevesebb reakcióra számíthatunk, ha a választó közvetlenül a két lehetséges kormányzati alternatívára szavazhat, és mégse a szavazatokban gazdagabb oldal alakíthat kormányt. Új-Zélandon például az 1978-as választást a Munkáspárt nyerte a megszerzett szavazatok tekintetében, mégis a Nemzeti Párt kapta meg a képviselői helyek többségét. Az új-zélandi szavazók igencsak meglepődtek, amikor megtudták, hogy nem a győztes, hanem a vesztes alakíthat kormányt, egyedül, koalíciós kényszer nélkül! Hát még, amikor három évvel később ugyanez ismét megtörtént. Többször azonban nem fog, mert Új-Zélandon 1992-ben és 1993-ban népszavazást tartottak a választási rendszerről. Ennek eredményeként azóta már arányos választási rendszert alkalmaznak az ország választásain.
Az Egyesült Királyságban 1951-ben és 1974-ben láttak hasonlóan furcsa választási eredményt. Ez náluk is felerősítette a választási reform mozgalmat, ami szintén egy népszavazáshoz vezetett végső soron (ott azonban a többség a választási rendszer megtartására szavazott).
A briten kívül még egy európai példát találunk ilyen furcsa eredményre a második világháború óta. Máltában kétpártrendszer van, és bár elvben arányos a választási rendszer, bizonyos mértékig befolyásolhatók az eredmények a választókerületi határok elfogult megrajzolásával. 1981-ben az érvényben levő választási térképet megrajzoló Munkáspárt kevesebb szavazatot szerzett, mint az ellenzéki Nemzeti Párt, ám mégis az előbbinek jutott a parlamenti mandátumok többsége. Az ellenzék azonnal elutasította a láthatólag igazságtalan választási eredmény elfogadását és hosszú évekre kivonult a parlamentből. A bojkottot csak akkor fejezték be, amikor a kormány beleegyezett, hogy megváltoztassák az alkotmányt és a választási rendszert olyan módon, hogy ilyen perverz eredmény többé ne fordulhasson elő.
Miként fordulhat elő, hogy kevesebb szavazat több mandátumot eredményez? Kell hozzá egy aránytalan választási rendszer, amiben egy-egy körzet csak kevés képviselőt választ meg (a klasszikus brit esetben választókerületenként csak egy jelöltből lehet képviselő). És kész is a recept.
Hogy megértsük, képzeljünk
el egy tizennégy lakásos lépcsőházat, amelyben több nő él, mint férfi, pedig a
lakások többségében több férfi lakik, mint nő. Miként lehetséges ez? Például
úgy, hogy nyolc lakásban két férfi és egy nő él. Háromban két nő, egy férfi,
míg a maradék mindegyikében három nő és egy férfi. Tehát nyolc lakásban a
férfiak vannak többen, hatban a nők, pedig utóbbiakból huszonhárom, előbbiekből
csak huszonkettő él a lépcsőházban.
Ha közös ügyeikről az alapján döntenek, hogy melyikük dominál több lakásban, akkor minden hatalom a férfiak kezébe kerül, pedig a nők többen vannak. A példa vonatkozik az amerikai elnökválasztásra is, ahol az ezredforduló óta már másodszorra is előfordult, hogy nem a legtöbb szavazatot begyűjtő jelölt lett az elnök.
Ám a magyarhoz hasonló választási rendszerekben ritka az ilyen eset. Most Magyarországon viszont jó esély lesz rá: az ellenzéki összefogás és a kormánypárt között csak néhány százalékpontos különbség várható egyik, vagy másik oldal javára. Ennek legfőbb oka az új pártstruktúra. Erőteljes két-párti rendszerekben nagyon ritka a tíz százalékpontnál nagyobb különbség győztes és vesztes között, viszont nagyon gyakori az öt százalékpontnál kisebb, akár jóval kisebb. A kétpártiság pedig azért erősödött meg, mert az ellenzéknek csak így van esélye kormányt váltani ebben a választási rendszerben.
Mindebből az következne, hogy az ellenzéki összefogás és a Fidesz is mandátumtöbbséghez juthat választási vereséggel. Azonban van még egy körülmény. Úgy tűnik, hogy Magyarországon a választókörzetek határait úgy húzták meg, hogy az a kormányoldalnak kedvezzen. Ha ez igaz, akkor az ellenzék csak nagy győzelemmel kerülhet hatalomra, a Fidesz viszont egy jelentősebb vereséggel is kormányon maradhat. Emiatt Magyarországon elég nagy a valószínűsége annak, hogy a kevesebb voks eredményez majd több mandátumot.
Számoljuk csak ki, hogy hogyan alakult volna a 2014-es választás, ha az akkori baloldali pártok közös jelölteket indítanak a Jobbikkal, és a közös jelöltek meg is kapják az őket támogató pártok összes szavazatát. Az így elképzelt egyéni összefogás indulói az egyéni körzetekben a szavazatok 47,24 %-át szerezték volna meg, míg a Fidesz a 44,11 %-át. Előbbiek tehát 3,13 százalékponttal, összesen 153.174-el több voksot kaptak volna, mint a kormánypártiak. Mennyivel kaptak volna több mandátumot? Semennyivel, mindkét oldal 53 egyéni helyet nyert volna.
A különös eredmény oka, hogy a körzetek határai a Fidesznek kedveznek. Ha marad a jelenlegi rendszer, akkor valamelyik következő választáson biztosan megtörténik, hogy nem a győztes, hanem a vesztes kapja a legtöbb mandátumot, sőt, a mandátumok többségét.
Vajon hogyan reagálnak majd erre a szavazók, különösen a győztes párt támogatói? Ha 2022-ben az ellenzék nyer, mégis a Fidesznek lesz mandátumtöbbsége, sokan csalást kiáltanak majd. Pedig a mostani választási rendszer keretein belül ez a kimenetel jogszerű. Ha a választók ezt helytelennek tartják, akkor, ahogy mondani szokták, jól kell megválasztaniuk a csatát, amelyet megvívnak. A választási rendszert kell támadniuk. Amíg ugyanis ezt a szisztémát alkalmazzuk, számolnunk kell ilyen kimenetellel.
Azért érdemes már most felkészülnünk erre, mert amikor egy ilyen furcsa eredmény születik, akkor nem mondhatjuk majd azt, hogy „a szavazók” döntöttek így. Azt sem, hogy a többség így döntött. De még azt sem, hogy a legtöbben így döntöttek. Az egyetlen válasz maga a választási rendszer lesz: az döntötte el, hogy ki alakít kormányt. És akkor fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy miért éppen ilyen a magyar választási rendszer.
A demokrácia az,
amikor a választók döntése alapján kerül kormányra egy politikai erő. Így, ha a
hatalom delegálását lehetetlen levezetni a szavazatokból, akkor az nem lehet
demokrácia. Ebben az esetben egyetlen út marad mind a politikusok, mind a
választók számára: a választási reform, ahogy Új-Zélandon és Máltán már
kipróbálták.
Ha arra is kiváncsi, hogy jelenleg miként állnak a választási esélyek, és mit tehetne a jelenlegi keretek között az ellenzék, hogy ne maradjon örök kisebbségben a parlamentben, akkor ezt a posztunkat is olvassa el.