A térképek, birtokhatárok és az abortusz-ügyi fordulat hatása a novemberi amerikai választásokra

Néhány hete lezárult az amerikai választókerületek tízévente esedékes újrarajzolása, és nagy már a választék a szakértői adatbázisokból meg a többé, kevésbé, vagy még kevésbé médiabarát számításokból, hogy mi is lett a végeredmény. Abban már a célegyenes elérése előtt is nagyjából egyetértettek, hogy csökkent a viszonylag szorosabb versenyeket ígérő választókerületek száma. A fő eredmény pedig az, hogy nem nőtt olyan sokkal (talán még csökkent is) a republikánusoknak pusztán a térképből fakadó előnye, tehát az, hogy mennyivel több mandátumra számíthatnak a Demokrata Pártnál akkor, ha véletlenül szavazategyenlőség alakul ki kettejük közt országosan.

A Fivethirtyeight interaktív térképe a régi és az új választókerületek területén kialakult legutóbbi nyolc évre jellemző országos választási eredményről azt mutatja, hogy az új térképen hattal nőtt az átlagosnál kicsit vagy sokkal nagyobb demokrata előnyt mutató (világos- vagy sötétkék) választókerületek száma, és ugyanennyivel csökkent a billegésre hajlamos (az évek országos átlagától csak plusz-mínusz öt százalékkal eltérő, szürkével jelölt) választókerületek száma. A sűrűn lakott vízparti területeken a kékek (Demokrata Párt) nyernek szinte minden kerületet, az ország ritkán lakott belsejének nagy kiterjedésű választókerületeiben pedig a vörösök (Republikánus Párt). A két párt eltérő vonzereje az ország különböző területein nyilvánvalóan megnehezíti a billegő választókerületek kialakítását.Fotó: Fivethirtyeight

Az abszolút mérvadó Fivethirtyeight szerint első ránézésre a demokraták (meglehetősen hátrányos) starthelyzetét javította picit a térképek frissítése. Közelebbről megkaparva a dolgot azonban pusztán az eddigi képviselőházi kerülethatárok felváltása az újakkal is 3-4-gyel több republikánus győzelmet hozhat a novemberi országos választáson a 2020-as eredményekhez képest. Tehát már önmagában ez is hajszál híján lenullázza a jelenlegi 220:211 arányú Demokrata párti többséget a képviselőházban (négy nemrég megüresedett helyet az elkövetkező hetekben töltenek be időközi választásokon). Ez a Republikánus párti előny viszont csak akkor mutatkozik meg, ha nem csak azt nézzük meg, hogy mi volt a legutóbbi szavazatmegoszlás szavazóhelyiségenként, hanem azt is, hogy azóta mennyi előnyt halmozhattak fel potenciális kihívóik előtt a jelenlegi képviselők (akiket én nem fogok inkumbensnek nevezni csak azért, mert a szellemileg rest politológusok ezt az édes anyanyelvünket meggyötrő angol kifejezést használják nyakra-főre).

Előválasztási szavazó az arizonai Phoenixben, 2022 augusztusában.Fotó: BRANDON BELL/Getty Images via AFP

Donald Trump pártja novemberi sikerének most viszont az került az útjába, hogy a demokraták augusztus ötödikén visszavették a vezetést a közvélemény-kutatások átlagában a februártól hat hónapon át 2-2,5 százalékkal vezető, de a júniusi abortusz-ügyi Legfelsőbb Bírósági ítélet után (átmenetileg?) lejtmenetre került republikánusoktól.

A pillanatnyi képviselőválasztási szavazói szándékokra irányuló összes közvélemény-kutatások eredménye és átlaga Biden beiktatása óta..Fotó: Fivethirtyeight

Ezt a fél százalékos demokrata előnyt alakítják át az új választókerületi határok és a - mondjuk talán így - birtokviszonyok (ld. alább) olyan aránytalanul, hogy jelenleg a republikánusok számíthatnak a mandátumok 53 (plusz-mínusz 7) százalékára, míg a demokraták csak 47 (±7)  %-t várhatnak. (Nate Silver itt bemutatott harmadik ábrája 211-251 mandátumban adja meg a húszszázalékos hibahatárt, ezt számoltam át a magyar közbeszédben megszokott ötszázalékos hibahatárra. Mandátumszámban ez most plusz-mínusz 31 mandátum (hét százalék) a 435-ből.)

A releváns adatokat összegző szimulációk eredménye arról, hogy melyik párt szerezhet mandátumtöbbséget a novemberi képviselőházi választáson (aug. 16-i állás).Fotó: Fivethirtyeight

Összességében véve így csak 21%-os esély mutatkozik arra, hogy november után is megmarad a demokraták többsége a törvényhozás alsóházában. A Szenátusban – ahol csak a tagok egyharmadát választják újra novemberben – erre most 62 százalékos az esély a meglehetősen bonyolult számítások szerint. Ez jelentős fordulat ahhoz képest, hogy pár hónappal ezelőtt még szinte biztosnak látták az előrejelzések, hogy a törvényhozás mindkét házában Biden ellenzéke kerül többségbe az év végén. Biden népszerűtlensége azóta se nagyon változott, és a kedvezőtlen gazdasági kilátások sem – igaz, a republikánusok népszerűsége eleve nagy korlátokba ütközött. Ezért a népszerűségi listák nyári fordulata is csak arra volt elég, hogy novemberben jó esélyünk legyen belátni, a Demokratáknak nem csak a 2016-os elnökválasztáson nem volt elég a győzelemhez a szavazatok többségének megszerzése, a törvényhozási választáson is előfordulhat ilyen anomália.

Térjünk tehát vissza a a térképrajzoláshoz, ami a Szenátust nem érintette (hisz az államok határai viszonylag fixek). Az ötven állam jogi, politikai és demográfiai sokszínűsége miatt millió kisebb-nagyobb oka van végeredményének. Ezekről rengeteg izgalmas részlet olvasható pl. itt meg itt meg itt.

Az előzetes várakozás az volt, hogy a republikánusok még jobban jönnek majd ki ebből a háborúból. Ugyanis az ő helyi csapataik több államban bírtak döntő befolyással a térképrajzolásra, mint a demokraták, és a közelmúltban sokkal szemérmetlenebb eredmények születtek (nagy átlagban) a vörösök, mint a kékek által dominált államokban. Utóbbiak ugyanis inkább olyan urbánus helyeken vannak többségben a helyi képviselőházban, ahol gyakrabban fogadtak el olyan reformokat, amelyek többé-kevésbé kihúzzák a hagyományos gerrymander méregfogát (legutóbb pl. a Washington DC alvóvárosai által dominált Virginiában győzött ilyen reform), és gyakrabban vannak olyan tökös bíróságaik, amik (miként idén a masszívan kék New York és Maryland államokban, vagy a kivételesen a republikánusok térképét megsemmisítő és billegő terepnek számító Észak-Karolinában) kiszórják a saját államuk képviselőházi többsége számára pofátlanul kedvezőre rajzolt választókerületi térképeket.

Egy tömör áttekintés arról, hogy melyik államban kinek az irányítása alatt állt a 2021-22-es térképrajzolás. Sárga: pártfüggetlen bizottság; Piros: helyi republikánusok; Kék: helyi demokraták; Lila: mindkét párt helyi politikusai; Fehér: nem kellett térképet rajzolni, mert kis népessége folytán csak egyetlen mandátum jár az egész államnak, Szürke: még nem záródtak le az új térképpel kapcsolatos bírósági csaták.  .Fotó: Cook Political Report

Két dolog tette az idei eredményeket a sokéves átlagnál elviselhetőbbé a demokraták számára. Egyrészt pár általuk vezetett államban most ők is odatették magukat, és követték a republikánus törvényhozók között az elmúlt 20 évben elharapódzott szokást. Azaz a modern technológia vívmányaival felvértezve a megszokottnál is csúnyábban és mohóbban srófolták fel a térképelfogultságot. Másrészt meg a térképtrükközéssel szembeni mozgalmak, reformok és bírósági kekeckedések szele azért a republikánusok által irányított  államokat is jócskán elérte már, ezért ott se lehet már akkorát szakítani, mint tíz-húsz éve. (A leghíresebb reformot éppen az akkor még vörös Arizonában vezették be pár éve, és az olyan erős közvetlen demokráciás ízeket hozott be, hogy sokán már inkább visszacsinálnák.) 

Ahogy már említettem, ha csak szimplán rávetítjük a legutóbbi választások szavazatmegoszlásait az új kerülethatárokra, akkor az idei változás összességében még csökkenti is a demokraták versenyhátrányát. Csak akkor válik az összkép inkább a republikánusokat megörvendeztetővé, ha azt is figyelembe vesszük, hogy milyen elmozdulásokat lehet borítékolni a legutóbbi választáshoz képest pusztán amiatt, hogy hol kinek a képviselője tudta az elmúlt években nagyobb részt állami pénzen hájpolni magát az új választókerület zömében.

A birtokon belüli képviselőknek ugyanis az 1940-es évek óta hatalmas erőforráselőnyt biztosítanak a jogszabályok. Jórészt közpénzen fenntartott képviselői stábjuk és ezáltal nagyra növesztett levelezési-megtekintési-kézrázási-beszédmondói tevékenységük szinte behozhatatlan helyi előnyt biztosít az elképzelhető legerősebb kihívóval szemben is. 

Az amerikai politikatudomány klasszikus számítása arról, hogy miként nőtt a birtokon-belüliségből származó szavazatelőny két fő összetevője (a pártjának a képviselő visszavonulását követő helyi szavazatvesztesége, illetve a képviselő szavazatarányának az első képviselői ciklusa után várható megnövekedése) nulla körüliről 5-10 százalékra 1900 és 1990 között.Fotó: Andrew Gelman és Gary King

Persze egy hivatalban levő képviselőt is taccsra tehet a saját államának törvényhozása, ha a választókerületi határok újrarajzolása során szétvagdossa a képviselő által addig jó mélyen megművelt terepet. A képviselő kénytelen ott indulni, ahol a bejegyzett lakóhelye van, és ha azt átteszik valami vele szemben ellenséges választónépességű új kerületbe, akkor mindjárt oda az elmúlt évek megannyi gyümölcse ismertség, kedveltség, adományok, ismeretek, helyi projektekkel kapcsolatos elkötelezettségek és kapcsolatok tekintetében.

Ott viszont általában elég jól szoktak járni az újrarajzolás során az aktuális mandátumbirtokosok, ahol a kerületek újrarajzolása mindkét nagy pártnak komoly közvetlen befolyást ad (vagy mert paritásos bizottság rajzolja a határokat, mint New Jerseyben, vagy mert az állam kormányzója vagy más olyan tényező is beledumálhat a folyamatba, aki történetesen a másik párthoz tartozik, mint a helyi alsóház többsége). Ilyenkor ugyanis az a legkönnyebb kompromisszum, hogy mindkét párt hivatalviselőit békén hagyják, vagy még az addiginál is kedvezőbb helyzetbe hozzák a kerülethatároknak a népességváltozáshoz való tízévenkénti hozzáigazítása során. Mert újrarajzolni mindenképpen kell, mivel a képviselőházi választókerületeknek elképesztően szigorú követelményeket kell betartania a népesség-egyenlőség és a faji méltányosság tekintetében, különben visszakézből megsemmisítik a hatályos térképet a bíróságok, akiknek helyenként még arra is joguk/kötelezettségük van, hogy saját maguk rajzoljanak új kerületeket, ha a helyi törvényhozás elbaltázta a dolgot.

Az idei térkép-elemzések menetrendszerű megjegyzése még, hogy a lakosságon belüli arányukhoz képest továbbra is alulreprezentáltak lesznek a faji kisebbségek a Kongresszusban (tehát az ezt szorgalmazó jogszabályok dacára nem került kialakításra annyi sajátos demográfiájú kerület, mint amennyire ahhoz lenne szükség, hogy nagyjából, de facto, biztos legyen a törvényhozásban a faji szempontú paritás). Ez azonban tényleg csak akkor lenne elkerülhető az egyéni kerületi rendszer mellett, ha még jobban gettósítanák a Demokrata Párt szavazóit közel homogén kék kerületekbe, ezáltal még nagyobb számban kialakítva viszonylag pici vörös többséget hozó kerületeket. Tehát még nagyobbá válna a szavazatszámban szinte mindig kisebb, és a kisebbségek szívügyei iránt kevésbé barátságos jobboldal túlreprezentálása a képviselői helyek tekintetében. És akkor hiába lenne több színesbőrű képviselő, nem ünnepelhetnének egy demokrata párti házelnök köré gyűlve egy-egy törvényhozási sikert úgy, mint a múlt héten az Inflációcsökkentési Törvény elfogadásakor.

Nancy Pelosi házelnök és Demokrata párti képviselők egy csoportja egy nagy jelentőségű törvénycsomag elfogadását ünnepli 2022 augusztusában.Fotó: Sarah Silbiger (Washington Post)

Amerikában jogilag és politikailag elég reménytelen megszabadulni az egyéni választókerületi rendszertől, mert ahogy az elnökválasztások példája is mutatja, a választási szabályok megváltoztatásához nem elég az, ha a közvélemény többsége évtizedeken át támogatja a változást. Ezért aztán annak keretein belül próbálnak ügyeskedni a kisebbségi képviselet erősítésének hívei. De ez ne keltsen azért illúziókat senkiben: ebben a harcban is csak ellentmondásos részeredmények születhetnek addig, amíg bármi összefüggés marad a jelölt és szavazói bőrszíne között, és megmarad az egyéni kerületi rendszer.

Persze a pártokat érintő gerrymanderre is ugyanez igaz. Sokat lehet csökkenteni a térképek elfogultságát ilyen-olyan reformokkal, de ha két nagyjából hasonló támogatottságú párt közül az egyik jellemzően a nagyvárosokban erős, a másik meg a kisebb településeken, akkor az utóbbinak kedveznek még a politikailag elfogulatlanul rajzolt térképek is. Hacsak nem kezd valaki egészen furcsa szalamandereket rajzolni a térképre annak megelőzése érdekében, hogy több homogén nagyvárosi, mint homogén kistelepülési választókerület kerüljön a térképre. Mert ha az előbbiből van több - ami természetes eredménye egy naívan jóindulatú rajzolgatásnak -, akkor azon az áron keletkeznek bevehetetlen nagyvárosi bástyái az egyik oldalnak, hogy a másik oldal kis többségek sokaságával kevesebb szavazattal is mandátumtöbbséget szerezhet az ország maradékában. Teljes értékű megoldást az egyéni kerületi rendszerek problémáira ezért csak egy arányos választási rendszer bevezetése adhat, amire alacsonyabb szinteken van is rengeteg precedens Amerikában, hiszen csak a kongresszus tekintetében többé-kevésbé kőbevésett az egyéni kerületi, többségi rendszer.

Tanulság: a választási szabályok sose tökéletesek, ám a körülöttük zajló harc eredménye ugyanúgy meghatározza a választási eredményeket, mint a szavazók akarata. De ahol türelmesen és energikusan megvívják az aktuális csatákat, ott idővel azért ilyen-olyan normák is kialakulnak, amik mindkét oldalt korlátozzák. A városias szavazótáborra hagyatkozó pártok viszont egy versengő demokráciában sem tudják kihasználni számbeli fölényüket vidékies vetélytársaikkal szemben addig, amíg egy többségi logikájú választási rendszer útját állja szavazóik arányos képviseletének. Akadályozza őket ebben a népességföldrajz, a népszerűtlen kisebbségek ügyeinek felvállalása, meg az is, hogy az ő társadalmi közegük kicsit kevésbé tolerálja a pofátlan trükköket a politikában.