Szerző: ez a poszt Csicseri András olvasóm javaslatára és az ő ötleteit felhasználva született.
Talán észre se vették, de a lengyelek meglehetősen pontos választás előtti közvélemény-kutatásokhoz szokhattak hozzá az utóbbi években. Ezek még az igencsak akkurátus exit pollnál is pontosabban jelezték előre a tényleges szavazatarányokat 2015-ben. Már ha valaki kiszámolta a különböző kutatások átlagát úgy, mint a mellékelt ábrán mutatom, tehát minden intézetnek csak a legutolsó becslését nézte, és kigyomlálta az egy hónapnál régebbi adatokat meg a “nem tudom” válaszokat a százalékolás bázisából.
2019-ben ismét meglehetősen helyes válaszokat adott az előzetes kutatások átlaga. Bár a kormánypárt előnyét a fő ellenzéki párt előtt valamelyest túlbecsülte, de végül a valóságban is mandátumtöbbséget eredményezett a PiS és kisebb szövetségesei győzelme.
Mégse ajánlanám, hogy bárki biztosra vegye az idei eredményt az exit poll vasárnap este kilencre meghirdetett megjelenése után. Hiszen hiába volt az exit poll már-már természetellenesen pontos a legutóbbi parlamenti választáson, a nagy kérdés most sem az, hogy mi lesz a pártok szavazataránya és erősorrendje. Hanem hogy melyik politikai oldal szerezhet mandátumtöbbséget az alsóházban. A lengyel közvélemény-kutatók pedig bármennyire jók is a szavazatarányok előrejelzésében, a mandátumbecsléseik előre látható bizonytalanságáról nem számolnak be.
2015-ben is volt olyan választás előtti kutatás, amelyik annak ellenére sem jelezte előre, hogy a PiS egyedül is mandátumtöbbséget szerez a parlamentben, hogy az ő szavazatarányukat hibahatáron belül eltalálta, a második helyezett PO-jét viszont hét (!) százalékkal alábecsülte. A téves mandátumbecslés fő oka itt az volt, hogy 8,1%-kal a parlamentbe bejutónak gondoltak egy olyan többpárti közös listát, ami végül csak 7,6%-ot szerzett és ezért parlamenti mandátum nélkül maradt.
A magyarnál picit alacsonyabb, de még mindig igen magas bejutási küszöbök alkalmazása (Lengyelországban egy pártnak országosan legalább öt, egy többpárti szövetségnek pedig nyolc százaléknyi szavazatot kell szereznie ahhoz, hogy bejusson a parlamentbe) nagyon megnehezíti az előrelátást, mert a küszöb körül lebegő párt mindig van egy pár. Ezt Szlovákiában is láthattuk két hete, de még inkább 2019-ben.
A küszöb miatt elvérző pártok sorsa pedig jelentősen elkanyarítja a pártok mandátumarányát a szavazatarányuktól. Ellentétben a közvélemény-kutatási számokat és a választási eredményeket összehasonlító fenti ábrámtól, ahol az egyes pártokat jelző színes pöttyök szépen illeszkedtek a két szám egyenlőségét jelző főátlóhoz, az alábbi ábrán azt láthatjuk, hogy a tényleges szavazat- és mandátumarányok között nincs ilyen szép, közel egy az egyhez megfelelés.
Az arányos választási rendszer ellenére a nagy pártok szavazatarányukat lényegesen meghaladó arányban jutnak mandátumokhoz, a kisebbek rovására. De a lengyel esetben a magas belépési küszöb mellett az is fokozza a problémát, hogy a mandátumokat nem az országos szavazatarányok alapján osztják el, mint Szlovákiában, hanem 41 területi választókerületben külön-külön verseny folyik. Az összesen 460 alsóházi mandátumból a legkisebb, Częstochowa-i kerületben csak hét kerül kiosztásra. Ezért ott akár még az is előfordulhat, hogy egy országosan 20 és helyben is 12 százalékot elérő párt mandátum nélkül marad, a hét mandátumot pedig mind elviszi egy-két nagyobb párt.[1]
A Kukiz’15 párttal előfordult persze az, hogy olyan szerencsésen oszlottak meg a szavazatai a kerületek között, hogy nem került az arányossági elvre rácáfoló hátrányba a mandátumelosztás során (ld. előző ábrám baloldali paneljét: a Kukiz 8,8% szavazattal 9,1%-nyi mandátumot szerzett 2015-ben, ezzel igen közel kerül a párt rózsaszín pöttye az átlóhoz).
De az ilyen szerencse inkább csak kivétel. A német kisebbségi lista sem csak azért tud elcsípni egy parlamenti helyet minden választáson, mert a kisebbségi listákra nem vonatkozik az öt százalékos küszöb. Az is kell ehhez, hogy az ő kevéske szavazójuk koncentráltan található meg az opolei választókerületben. Másutt ők nem is próbálnak szavazatot szerezni, mert az csak reménytelen ügyre elvesztegetett voks lenne. Az opolei siker és a másutt nem indulás kombinációja okozza azt, hogy végül tökéletesen szavazatarányosra sikeredik az alsóházi mandátumarányuk minden választáson.
A valódi politikai pártok szavazótáborainak földrajzi elhelyezkedése azonban nem látható előre úgy, mint a német kisebbség tagjaié, és ezért hatékonyan alkalmazkodni se könnyű hozzá. Az általános helyzet ezért az, hogy a mandátumok nem egészen szavazatarányosan oszlanak meg a pártok között, de a torzulás mértéke megjósolhatatlanul változik pártról pártra és választásról választásra. Nem látható előre, hogy egy kis párt annyira szerencsés lesz-e, mint a Kukiz’15, vagy annyira peches, mint a Konfederacja-é 2019-ben. Utóbbinak 6,8% szavazattal csak 2,5% mandátum jutott 2019-ben, ezért szomorkodik az ötödik párt lila pöttye olyan messze az átlótól a fenti ábra jobboldali felén.
Így aztán az sem látható előre túl precízen, hogy egy adott szavazatarány mennyi mandátumot fog érni a következő választáson. Ennek előrejelzéséhez ugyanis nem elég egy jó becslés az országos eredményről, hanem arról is tudni kell valamit, hogy az mit eredményez majd a 41 választókerületben.
Hogy a lengyel közvélemény-kutatók miként számolják ezt ki, amikor mandátumbecsléseket illesztenek friss közvélemény-kutatási adataik mellé, arról lényegében semmit nem lehet tudni. Még akkor sem kötik ezt orrunkra, amikor tizedszázalékra „pontos” becslést adnak még a legkisebb pártocska várható szavazatarányáról is, külön-külön mind a 41 választókerületben. Ezért sajnos azt se lehet kizárni, hogy csak hasra csapnak, vagy valami teljesen sarlatán megoldóképletet alkalmaznak annak érdekében, hogy a sajtó és a közönség érthető kíváncsiságát kielégítsék.
A szkepszist indokolja, hogy az idén is igencsak eltérő mandátumbecsléseket közölnek ahhoz képest, hogy a szavazatarányokra vonatkozó jóslataik tulajdonképpen nem is különböznek olyan nagyon egymástól. Kezdjük az utóbbival: most pénteki állásukat mutatja az alábbi ábra. Mint látható, igazából csak a CBOS[2] adatai lógnak ki a sorból. A többiek között majdnem olyan nagy az összhang, mintha nem különböző napokon, sőt heteken mérték volna fel a közvéleményt, és teljesen egyforma módszertannal, igazi véletlen mintákkal dolgoztak volna. (Az ábrán szürke sávval jelölt "elméleti hibahatár" azt a zónát mutatja, amibe az ugyanakkor , teljesen azonos módszerekkel de egymástól független teljesen véletlen mintákon készült vizsgálatok 95%-ának a becslései esnének, ha a jelenlegi közvélemény-kutatások átlaga lenne a valóság, amit mérni szeretnénk.)
A kutatások átlaga alapján azt gondolhatnánk, itt még bármi megtörténhet, hiszen a kormányzó párt (PiS) Zjednoczone Prawica listája nagyjából 6,5% előnyben van a fő ellenzéki pártot (PO) is felvonultató Koalicja Obywatelska listája előtt, az utóbbi viszont lehetséges koalíciós partnereivel (ez a baloldali Lewica és a főleg a parasztpártot (PSL) és Szymon Hołownia centrista pártját jelentő Trzecia Droga) a szavazatok abszolút többségére számíthat. Indokolt tehát tovább kutakodni a várható mandátumarányokról. A fenti szavazatarányok alapján a közvélemény-kutatók által saccolt mandátumarányokat is mutatja a következő ábra.
Az ábrán az öt lényeges pártlistára külön-külön látjuk a mandátumbecslést is közlő nyolc intézet adatait. Nevezetesen azt, hogy csak gyenge összefüggés látszik a becsült szavazatarányok és a becsült mandátumarányok közt: az az intézet, amelyik a többieknél magasabbra méri egy-egy párt támogatottságát, az nem feltétlenül jósol neki több mandátumot is. Nagyságrendileg egybecsengenek a becslések, talán még jobban is, mint kéne. De a kapcsolat a két becslés között olyan gyenge egy-egy párt esetén, hogy vagy nagyon eltérnek a közvélemény-kutatók (titokban tartott) mandátumbecslési eljárásai egymástól, vagy egynémelyikük tényleg csak hasra csapott (Magyarországon is láttunk már olyat, hogy „szakértői becslésnek” hívják az ilyesmit).
Az is nyilvánvaló ebből, hogy ugyanazon szavazatarányokból sokféle következtetést lehet levonni a várható mandátumarányokról a közvélemény-kutatók által alkalmazott módszerek alapján. Ha pedig így van, akkor magabiztos számsorok helyett inkább valószínűségeket illene közölnie a kutatóknak. Például azt, hogy a mért szavazói támogatottságok alapján mekkora esély van arra, hogy mandátumtöbbséget szerez a parlamentben vagy a kormánypárt egymaga, vagy a három összefogásra késznek tűnő ellenzéki párt együtt.
Ez pedig korántsem lehetetlen feladat. Egy varsói professzor a munka nagyját el is végezte, csak sajnos a számítások részleteit és a különféle kormányzó többségek százalékos esélyeit nem mutatja be a blogján. De meg lehet oldani a feladatot régóta bevett módszerekkel. Holnap reggel ugyanitt megmutatom azt, hogy miként, és hogy milyen eredmények jönnek ki belőle. Szpojler: az ellenzéki koalíció többségének több esélyt adnak a számok, mint a kormánypárti listának. Viszont láttunk már olyat, hogy váratlanul mellé mértek valamit a közvélemény-kutatások.
Lábjegyzetek
[1] Jobban járnának a kisebb pártok, ha a d’Hondt módszer helyett valami számukra kedvezőbb algoritmust használna a törvény a mandátumok elosztására. Ez egy-egy választókerületen belül nem feltétlenül produkálna nagyobb arányosságot, hiszen a d’Hondt is egyfajta arányosságot teremt ott helyben, de országos összesítésben igen. A választási rendszer ilyen reformja része is a Pártonkívüli Önkormányzati Aktivisták (Bezpartyjni Samorządowcy, BS) néven induló szövetség programjának.
[2] A CBOS-t még az 1980-as évek szükségállapota
idején hozta létre a kormány a társadalmi hangulat fürkészésére, de mind a mai
napig fennmaradt, és a kilencvenes években komoly szakmai tekintélyre is szert tett közintézményként.
Mostani rendhagyó adataikra szakmai magyarázatot sajnos nem találtam, sokan inkább
az állami tulajdonú intézet politikai beágyazottságának tulajdonítják a
rendhagyó számokat. Tény, hogy a CBOS a megelőző 2019-es választáson másokhoz
képest igencsak túlbecsülte a kormánypárt, és alábecsülte a Koalicja
Obywatelska támogatottságát.