A magyarok zöme kicsit inkább Trumpnak drukkol, mint Harrisnek, ezért bizonyára örül annak, hogy a Vox Populinak az összes amerikai közvélemény-kutatásokról készített, szeptember óta a friss adatokkal percről-percre frissülő összegzése szerint neki vannak érdemben jobb győzelmi esélyei a mai amerikai elnökválasztáson. Most se gondolom, hogy laikus magyarnak ennél többet kellene megismerni a könyvtárnyi, és kétségkívül olvasás-függőséget kiváltó információtömegből, amit az amerikai média a választási előrejelzések terén produkál. De annyit érdemes még hozzátenni, hogy szeptember óta mi derült ki arról, hogy mitől mehet esetleg félre a mi előrejelzésünk.
Annyi biztos, hogy az amerikai választásokat a közvélemény-kutatások fogják elveszíteni. Annyira fifty-fifty győzelmi esélyeket mutattak ugyanis szinte végig az elmúlt két-három hónapban, hogy a szokásos, egy-egy elnökválasztási évben átlag két százalékos eltérés a közvélemény-kutatások átlaga és a tényleges országos szavazatarányok között "dönti majd el" a választást. A szavazók döntése – az Elektori Kollégium interpretációjában – pedig nem fifty-fifty, hanem vagy Harris, vagy Trump 100%-os győzelme lesz. És akkor majd jön a kacagás és dühöngés a kutatásokról, vagy esetleg a csalóka magyarázat, hogy bezzeg a korai szavazás eredményeiből (vagy valami más béljóslásból) előre lehetett látni a dolgot. Pedig dehogy.
A Gallup skandináviai igazgatója szerint rá is szolgáltak a fekete levesre az amerikai kutatók, mert olcsó pénzen készült tudománytalan kutatásokkal szúrják ki a média és az olvasók szemét. De ez egy kifejezetten igazságtalan vélemény, ha az amerikai elnökválasztási közvélemény-kutatások pontosságát objektív összehasonlításban értékeljük, és még azt is hozzátesszük, hogy a megszokottnál tényleg pontatlanabb 2020-as előrejelzések után idénre kevesebb lett a kutatás, ám több köztük az igényesebb, és különösen ez a helyzet a csatatérállamokban. Ráadásul idén alig különböznek egymástól az olcsó és a minőségibb kutatások eredményei – legfeljebb annyival kell lefelé módosítania a Harris-szal kapcsolatos várakozásait annak, akit aggaszt az olcsó kutatások továbbra is nagy száma, mint amennyit a Trump esélyeiből érdemes leszámítolnia annak, aki inkább azon aggódik, hogy a volt elnök javára torzító kutatásokkal árasztotta el pártja az amerikai médiát.
Amint Hideg Misivel készítettt összefoglalónkból pontosan láthatja, egy lényeges dolog érdemben változott Trump javára szeptember eleje óta. Az országos közvélemény-kutatásokban egy százalék alá dolgozta le akkor még kb. 2,5%-os hátrányát Harris-szal szemben. Közben viszont könnyen lehet, hogy kioltotta ennek hatását az Elektori Kollégium összetételére az, hogy megváltozott a szavazatföldrajz, és ezáltal csökkent a Demokrata jelölttel szembeni „elfogultsága” az elektorokra építő választási rendszernek. Ugyanis Trump picit inkább azokban az államokban erősödött, ahol ez nem befolyásolja azt, hogy ott ki fogja elvinni az állam elektori szavazatait, és inkább ott gyengült, ahol ez legjobban fájhat neki elektori szavazatokban. És még az utolsó egy hét kutatásai is mintha ebbe az irányba mutatnának.
A mi szeptember eleje óta változatlan szabályokat követő esélylatolgatásunk abból indul ki Nate Silver akkori számításai alapján, hogy Kamala Harrisnek kb. 2,5% százalékkal kell vezetnie az országos szavazatarányban ahhoz, hogy legalább fifty-fifty esélye legyen az Elektori Kollégiumban. Silver nem érezte szükségét annak, hogy a változni látszó szavazatföldrajz miatt megváltoztassa ezt a számítást. Én meg akkor már csak azért sem, mert éppen a gondolatmenet szempontjából kulcsfontosságú rozsdaövezet államaiban becsülték alul Trumpot igazán nagyon 2016 után 2020-ban is a közvélemény-kutatások, pedig egyáltalán nem szokásuk az, hogy egymást követő választásokon ugyanazt a hibát kövessék el. Ha tehát Trump javára téved esélylatolgatásunk, akkor könnyen lehet, hogy annak a megváltozott szavazatföldrajz lesz az oka.
A nagy amerikai közvélemény-kutatás-összegző és esélylatolgató oldalak szerint azért áll most nagyjából fifty-fiftyre a két jelölt esélye az Elektori Kollégiumban aratott győzelemre, mert ők elfogadják az aktuális közvélemény-kutatási eredményeket, miszerint Harris 1-1,5%-os országos szavazatarány-előnye mellett is teljesen kiegyenlítettek a hét mindenki által mindent eldöntőnek tartott csatatér-államban a szavazatarányok. Lelkük és hírnevük rajta.
Az viszont elég biztos, hogy maguk a közvélemény-kutatók nem bontják ki a teljes igazságot. Nemrégiben utánaszámoltak kutatók annak, hogy a csatatérállamok kutatási eredményei vajon tényleg olyan széles sávban szóródnak-e, mint ha tényleg csak véletlen eltérések lennének köztük, és semmilyen módszertani különbség nem növelné meg a szórást. Az eredmény az, hogy nem, az így vártnál sokkal kisebbek az eltérések – mintha a kutatók egymás eredményeihez igazodnának, és félnének kitenni a kicsit meghökkentőbb számokat, vagy éppen pont egy 50-50 versenyállást feltételezve masszíroznák az adatokat, csakhogy ne lehessen utólag a sorból kilógó nagy tévedéssel megvádolni őket. A jelenség nem túl meglepő vagy szokatlan, és valóban idén is elsősorban a legtekintélyesebb, legigényesebb, legjobb múltbeli eredményekkel bíró kutatók teszik ki a „konszenzussal” leginkább szembemenő számokat, míg a kevésbé ismert, olcsóbb hússal szolgáló kutatók mutatják a nyájösztön eluralkodását.
Paradox módon még az is kételyeket ébreszt a közvélemény-kutatók adat-őszinteségével kapcsolatban, hogy láthatólag nagyon igyekeznek, nehogy „már megint” alábecsüljék Donald Trumpot. Talán jobban is, mint kéne, és ennek során a szakmában korábban kockázatosnak, vagy egyenesen kártékonynak tartott lépéseket is bevállalnak, amelyek – egy szándékolatlan mellékhatásként – megint csak a közvélemény-kutatási eredmények összhangját növelik meg mesterségesen.
Idén ugyanis a korábbiaknál sokkal többen igazítják hozzá a mintáikban objektívnek tekintett politikai adatokhoz a válaszok megoszlását olyan kérdésekkel kapcsolatban, mint hogy kire szavazott a megkérdezett 2020-ban, melyik pártot érzi magához közelebb állónak, vagy hogy Demokrata vagy Republikánus szavazóként regisztrált-e az illető. (A legtöbb államban az előválasztási részvétel csak támogatók számára nyitott, ezért pártot is kell választani akkor, amikor a választásra jogosultak névjegyzékében regisztráltatja magát valaki. Az összesített számok pedig nyilvánosak.)
Az ilyesfajta súlyozás remek válasznak tűnik azokra az aggodalmakra, miszerint Trump szavazói kevésbé szeretnek válaszolni a közvélemény-kutatásokra, pl. mert Harris támogatóinál kevésbé bíznak a médiában. Az első probléma az, hogy ennyire politikai súlyok használata esetén a közvélemény-kutatás „eredményét” szinte előre lehet tudni már abból, hogy mire súlyoznak. Például az, hogy a „megkérdezetthez legközelebb álló párt” szerinti súlyozásnál a két lehetőség – az egyaránt nagy tekintélyű Pew Research Center vagy a Gallup legfrissebb adatai – közül melyiket választják, már önmagában három százalékot változtat Harris és Trump becsült szavazatarányán, más további súlyozási döntésekkel együtt pedig, extrém esetben, akár nyolcat is.
A második probléma az, hogy a korábbi amerikai tapasztalatok szerint a múltbeli szavazatokra való visszaemlékezés szerinti súlyozás – ahol látszólag stabil zsinórmértéket ad a korábbi választási eredmény - kifejezetten rontja az előrejelzések pontosságát (ha nem hiányoznak a mintából egy jelölt korábbi szavazói, hanem csak rosszul emlékeznek, akkor rossz ötlet így súlyozni), és az idén inkább Trump támogatottságának túlbecslését hozhatja magával egy ilyen megoldás használata.
A helyzet tehát az, hogy a hírnevüket fenyegető kockázatok miatt láthatóan sokat tesznek a közvélemény-kutatók a problémák kezelésére, ám az erőfeszítések egy része mesterséges egyetértést alakít ki a kutatási eredmények között ott, ahol erre semmilyen tudományos indok nincs, és másrészt meg lehet, hogy szisztematikusan el is torzítják az eredményeket Harris rovására. Mármint akkor, ha Trump alábecslésétől tényleg nagyobb bruhahát és tekintélyveszteséget várnak a kutatók, mint Harriséból, és ezért esetleg könnyebb szívvel vállalják be a volt elnök, mint a jelenlegi alelnök esélyeinek túlbecsülését. Mint ahogy láthatólag én is így jártam el a Vox Populi előrejelzésének megszerkesztésekor.
A fentiek szerint tehát Harrisnek most Trumpnál több oka van bizakodni, hogy ezúttal az ő rovására tévedtek inkább a közvélemény-kutatások és az azokat összegző előrejelzések. De ha Trump legyőzése után még a volt elnök vezette lázongást is lecsendesítenék egy Harrisnak kedvező választási eredmény ellen, a kormányzásban akkor se lesz sok öröme híveinek. A Szenátusban szinte biztos, hogy a Republikánusok szereznek többséget, és fifty-fifty az esélye annak, hogy a washingtoni törvényhozás másik házában is. Ebben a pártban pedig már nemigen van helye azoknak, akik 2021-ben Biden megválasztásának elismerésére , hogy azt ne mondjam a demokráciára szavaztak. A Trump-képére formált párttal való kényszerű együtt-kormányzás viszont reménytelen akadályfutássá válhat Harris számára egy olyan helyzetben, amikor a Demokraták csak Trump személyes elutasítottsága miatt tudják esetleg, talán, hajszál híján megőrizni a Fehér Házat, miközben a közvélemény a legfontosabb belpolitikai kérdésekben inkább a Republikánus pártot támogatja, a Demokraták meg láthatólag kifogytak az olyan programokból, amelyek a választóközönség többségét tudnák egyesíteni jelöltjeik mögött.
